Maradjunk! – Trianonról Szigetlankán

Vasárnap 17 órakor a rendezvény istentisztelettel kezdődött a templomban, ahol Rácz Ervin házigazda lelkipásztor a 103. zsoltár első 5 verse alapján hirdette az Igét: „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé.” Istenről hét olyan tulajdonsága hangzott el az igehirdetésben, mellyel minket is „megfertőz”: bensőséges, jó, irgalmas, gyógyító, szerető, betöltő és megújító.

Az istentiszteletet követően az érdeklődők számára nyitott újságírói kerekasztal-beszélgetés során olyan témákat érinttettek a résztvevők, mint a trianoni diktátum megítélése a Kárpát-medencei sajtóban, illetve a magyar újságírók szerepe és felelőssége a trianoni trauma kezelésében. Az esemény meghívottjai: Szentesi-Zöldi László, a Magyar Demokrata hetilap főmunkatársa, Moys Zoltán, a Hazajáró honismereti műsor rendezője, valamint Horváth Tamás, a Védett Társadalom Alapítvány sajtómunkatársa. A beszélgetés részeként Szentesi-Zöldi László legújabb könyvét is bemutatta, illetve az esemény végén a közönség kérdéseire is szívesen válaszoltak. A beszélgetés elején Debrenti Katalin, nagytatája Kovács Árpád felkészítésében, népdalokat énekelt.



A házigazda lelkipásztor Bob Péter Lórándot, aki szakmáját tekintve politológus, kérte fel, hogy összegezze a beszélgetésben elhangzottakat. Az alábbiakban az ő gondolatait olvashatják:

Megkockáztatom, hogy a szó “Trianon” minden magyar érzelmű emberben ugyanazt az érzelmi töltetet hordozza, ha reakciójuk nem is azonos. Adott tehát a kérdés, hogy mi újat lehet még egy konferencia keretein belül elmondani a több mint száz évvel ezelőtti eseményről és annak következményeiről? A szigetlankai református gyülekezet vendégei, ha talán nem is új megközelítésben, de mindenképp egy konstruktívabb narratívában prezentálták az Anyaországtól elszakadt magyar közösségek helyzetét és lehetőségeit.

Moys Zoltán, Szentesi Zöldi László és Horváth Tamás Krakkó Rudolf meghívásában egy, a megszokottól talán eltérő hangnemben beszéltek a szatmári közönségnek a Kárpát-medence békediktátum okozta helyzetéről. A már zsigeri reakciónak számító sebmutogatás, atrocitások felhánytorgatása és általánosan búskomor, kesergő hangvétel helyett egy, a jövőbe tekintő perspektíva bemutatása volt mondandójuk lényege. Az elmúlt évszázad lehetett a gyászé, de már jó pár éve nagyon pozitív tendenciák uralják a “magyar-magyar” kapcsolatokat és ha az elmúlt tizenvalahány esztendőre visszatekintünk, a szétszakított nemzet határozottan a gyógyulás útjára lépett. Határokon átívelő szociális, kulturális, politikai és gazdasági kapcsolatok, úthálózatok fejlesztése, a logisztikai akadályok egyre hatékonyabb leküzdése mind könnyebbé teszi az elválasztott nemzetrészek együttműködését.

Köszönhető ez természetesen a jelenlegi Magyar Kormány munkájának, de a külhoni magyar közösségek egyre hatékonyabb önszervezésének és együttműködésének egyaránt. Ez utóbbi különösen reményteli, hisz, ahogy vendégeink is többször megfogalmazták, a lehetőségek keresése és kihasználása nélkülözhetetlen kelléke a magyar közösségek életszínvonalának emelésének és jogaik egyre széleskörűbb érvényesítésének.

A sajtó képviselőiként az is kiemelésre került, hogy egyes kifejezések megfelelő használata az anyaországiak tudatában is egy pozitívabb felfogás kialakulását segítheti, csakúgy, mint a más országok határain belül élő magyarok sorsának, de főképp mindennapi életének bemutatása. Ezáltal nem “távoli ismerősök” képe lebeg, hanem azonos kultúrájú, nyelvű, testvérekként tekinthetnek egymásra a nemzet elválasztott részei, egészen az egyéni szintig.

De a konferencia fő üzenete a már említett egyén volt. Pontosabban az egyén felelőssége a megváltozott határhelyzethez való konstruktív alkalmazkodásban. A Trianon szülte helyzet konstruktív megoldása nem a bosszú keresésében és a régi határok visszaállításában rejlik. Egészséges magyartudatú ember számára mindig tiszta marad mit is jelentett a határmódosítás, anélkül, hogy stigmákat mutogatni kellene. Ezzel együtt egyénileg mindenki tegye meg a kötelességét magyarként, végezze el a rábízott munkát, vegye fel a kesztyűt a kihívásokkal szemben és ne kifogásként használja a száz évvel ezelőtti eseményeket. Törődjön családjával, örökítse tovább a nyelvet, kultúrát. Gondoskodjon mindenki a gazdasági érdekeiről, építsen és éljen prosperáló, hasznos életet, hogy megkerülhetetlen eleme lehessen a tágabb közösség mindennapjaiban és döntéseiben.

De ami talán ezektől is fontosabb, építsen és ápoljon kapcsolatokat. Közvetlen társaival, a szomszéd közösséggel és igen, a többségi nemzet tagjaival. Keressék a közös érdekeket és célokat, keressék, miben és hogyan tudnak együttműködni. Ami jó a kaptárnak jó a méhnek.

A 21. században egy ilyen szerves, felelősséget vállaló hozzáállás vezethet csupán a régi sebek gyógyulásához és a Kárpát-Medence újbóli felemelkedéséhez. Nem erőszakban, akadékoskodásban és revíziós álmokban kell keresni a vígaszt, hanem felnőni az új helyzethez és a feladatokhoz. Személyesen felelősséget vállalni, és a már élő jópéldákat követni. Senki sem kérheti egy magyartól, hogy felejtse el Trianont. De amit a magyar kérés nélkül is jól tudott az elmúlt ezer évben, az az újrakezdés. Végig dúlt ebben a térségben tatár, török, osztrák, orosz. Mi még mindig itt vagyunk. És elsősorban nem fegyvereknek köszönhetően. Maradjunk.